2016. június 19., vasárnap











 

Szerdahelyi Kálmán fényképalbuma



2015 őszén egy majdnem kétszáz darabból álló, színházi témájú fotógyűjtemény bukkant fel egy német internetes aukción. Az összetartozó, vizitkártya méretű, többnyire az 1860-as években készült fényképek felvásárlása lehetetlen és értelmetlen lett volna, hiszen egyes fotók sok száz euróért találtak gazdára, míg a többségük híres francia, német és osztrák színészeket ábrázoló, viszonylag kommersz felvétel volt. A gyűjteményt egy tucat magyar színészről készült fénykép tette igazán izgalmassá. Kérésemre az árus fotókat küldött az albumról, amelyből a képeket kiemelte. A beírt ajánlás és a fényképek alatti ceruzás bejegyzések miatt érdemesnek tűnt az album megszerzése.

Az 1860-as években készült kopott, egészbőr, megtört gerincű, elől-hátul virágmintás, vésett sárgaréz sarokvédős, csattal záródó, 27 x 20 x 6 cm nagyságú album 25 aranyozott szélű berakólapján összesen kétszáz vizitkártya méretű ablakot tartalmaz. Az oldalak viszonylag jó állapotban maradtak meg, de a korábban már javított kötés meglazult, a lapok szétestek. Ezen egy új, mérsékelten sikeres kötészeti beavatkozás segített.
   

Szerdahelyi Kálmán fényképalbuma

Mivel az áruba bocsátott fotók leírásának képmellékletére nem került vízjel, és más, a felhasználásra vonatkozó tiltást vagy előírást sem találtam, letöltöttem és kinyomtattam valamennyit. A ceruzás aláírásokat és az árus precíz dokumentációját követve, nem volt nehéz a másolatokat a megfelelő helyre illeszteni. Kiderült, hogy az album hiányos, 18 kép már korábban kikerült belőle. Sajnálatos, hogy a hiányzó képek többsége (16 fotó) magyar személyt ábrázolt. Ezeket korábban, még Magyarországon ajándékozhatták vagy adhatták el.

A dedikáció és több fénykép ajánlása arra utalt, hogy az album valamikor Szerdahelyi Kálmán tulajdonát képezte. Szerdahelyi Kálmán (1829–1872) neves magyar színész, műfordító és író volt. Ha az album képeinek semmilyen személyes vonatkozása sem lenne, a képválogatás és csoportosítás akkor is rávilágítana a magyar színjátszás egykor meghatározó szereplőjének ízlésvilágára, orientációjára. Ennek az elvárásnak az eredeti album talán még így, a kényszerű képmásolatokkal kiegészítve is eleget tud tenni.



Marastoni József: Szerdahelyi Kálmán és szerepei. Kőnyomat, 1863. OSzK 

Az első izgalmas kép François-Joseph Regnier-t (1807-1885) ábrázolja. Szerdahelyinek szóló dedikáció olvasható rajta, és igen előkelő helyen, a harmadik oldalon, Théophile Gautier, Mozart és Chopin társaságában található. Regnier a Comédie-Française színésze, dramaturgja és a Conservatoire tanára volt. Szerdahelyi 1862 júliusában találkozott vele Párizsban, erről a Magyar Sajtóban számol be részletesen. Azért kereste fel, hogy tanácsot kérjen tőle, melyik tragédiát tartja megnézésre érdemesnek. Regnier a klasszikus darabokat említve, megjegyezte, hogy azok bizonyára Magyarországon is színre kerülnek német nyelven. Szerdahelyi, aki "talpig magyarban" volt - Kassai Vidor Emlékezései szerint elsőként ő járt magyar viseletben Pesten -, felháborodott, amiért Regnier német színésznek nézi. A francia alig győzött szabadkozni, és ettől kezdve mindenben a segítségére volt.

Egy következő alkalommal Szerdhelyinek kellett pirulnia, mert szóba került, hogy a francia színészek az írók műveit szentírásként kezelik, kötelességüknek tartják a szöveget, legyen az próza vagy vers, szó szerint megtanulni. Szerdahelyi találva érezte magát, fogadkozott, és színésztársait is a jó példa követésére buzdította. Érdekes összehasonlítást tesz a francia és magyar színjátszással kapcsolatban: "A magyar színész csak jól rajzol, de nem tud elég jól színezni. Mi megcsináljuk a kép vázlatát s talán nem rosszul, de azt kiszínezni nem bírjuk úgy, hogy abból tökéletes kép legyen, sőt némelykor a színezés által magát a vázlatot is elrontjuk. A mi színeink vastagon vannak egymás mellé téve, a mi képeink árnyék nélkül vannak festve, holott az árnyéklat teszi a képet széppé, valószínűvé, természetessé."



François-Joseph Regnier

Szerdahelyi kétszer is nagyobb európai körutazást tett, tanulmányozta az angol, francia és német színházakat. Ahogyan Szász Károly a nekrológjában méltatta, tehetsége „műérzelemmel” és tudatossággal társult. A pesti Nemzeti Színház intendánsához 1870-ben Lipcséből és Berlinből írt, és a Koszorúban közölt levelei bizonyítják, hogy foglalkoztatták a színházszervezés kérdései is, részletesen beszámol az énekesek, a statiszták és a kisegítő személyzet fizetésétől kezdve a jelmezeken és díszleteken át, a szerződéskötésig mindenről. Neve korábban fel is merült a debreceni színház igazgatói székének várományosaként, és véleménye komoly befolyással volt a Nemzeti Színház irányítására.

Külföldi látogatásai során több emigráns honfitársával is kapcsolatba lépett. Ezek közé tartozik az album egyik képén szereplő, 1857-ben Párizsban letelepedett Szarvady Frigyes is. A jogi végzettségű Szarvady a szabadságharc alatt követségi titkárként  diplomáciai feladatot látott el, cikkeivel szimpátiát igyekezett ébreszteni Magyarország iránt a franciákban. A bukás után párizsi és bécsi lapoknak dolgozott, Petőfi verseit fordította németre és Kossuth Lajos iratainak francia kiadását rendezte sajtó alá. 1855-ben vette feleségül a zongoraművész Wilhelmine Clausst.


Szarvady Frigyes (1822-1882)

A művész-feleség hívhatta fel Szerdahelyi figyelmét a csodagyerek zongorista Ketten Henrikre, aki ekkor tizennégy évesen  Párizsban élt a családjával. Korábban nem találkozhattak, mert a bajai születésű Ketten már nyolc éves korában Antoine François Marmontel tanítványa lett a párizsi Conservatoire-on. Az sem lehet véletlen, hogy Szerdahelyi nyári párizsi utazását követően, 1862 késő őszén, Ketten Pestre jött koncertezni. Szerdahelyi beszélhette rá a hazalátogatásra és szervezte meg fellépéseit a Nemzeti Színházban. Hogy a jó viszony megmaradt, arra egy két évvel később dedikált fénykép a bizonyíték, valamint a Ketten famíliának szentelt albumoldalak. 1870-ben, amikor Szerdahelyi feleségével, Prielle Kornéliával ismét Párizsban járt, levelében a Ketten-család címét adta meg elérhetőségként.
 

40-41. oldal: a Ketten familia Párizsban

Szerdahelyi Angliában is megfordult, erre az album két helyén találunk utalást. A 42. oldalon Shakespeare stratford-upon-avoni szülőházának két fényképét, és Edward Askew Sothern három fotóját a 4. oldalon. Az „angolul egy kukkot sem értő” Szerdahelyi a Magyar Sajtóban számol be arról, milyen „ásítozó kedéllyel” indult a St. James Hallba, hogy elmondhassa magáról, hallotta a világhírű Boz-Dickens előadását. A Niklebi Miklósból felolvasó Dickens egészen lenyűgözi „ha rá nem nézesz, azt hiszed színdarabot hallasz, még pedig a legjobb színészektől előadva.”

Az is érthető, hogy Edward Askew Sothern miért gyakorolt rá olyan mély benyomást. A londoni színész karrierje lassan indult, míg amerikai fellépése során rá nem osztották Lord Dundreary szerepét Tom Taylor Az amerikai kuzinunk című vígjátékban. A féleszű, különc angol arisztokrata mellékszerepét teljesen magához igazította, lassan az egész darab róla szólt. Rögtönzései szenzációszámba mentek, kora igazi sztárjává vált.

Bozó Péter Párizsi élet – Pest-Budán című írásában jól összefoglalja Szerdahelyi különleges tehetségét, korai sikereinek titkát. Noha nem rendelkezett figyelemreméltó énekhanggal, megnyerő személyiségével mindenkit lenyűgözött. Egyik erőssége abban állt, hogy az előadások során rendszeresen eltért a cenzúra által engedélyezett szövegtől, és aktualizált politikai rögtönzésekkel nyerte el a közönség lelkes tapsát és tetszését.

  
4. oldal: Szarvady Frigyes, Edward Askew Sothern
5. oldal: Jacques Offenbach, Ketten Henrik, Joséphine-Félicité-Augustine Brohan

Bár Offenbach pesti megismertetésében a német színházaké volt az elsőség, 1861 júliusában mégis a Nemzeti Színház hívta meg Offenbach Bécsben vendégszereplő társulatát, a Bouffes Parisiens-t, akik hat alkalommal, nyolc francia nyelvű darabot adtak elő a magyar fővárosban. Ez meghatározó jelentőségű lépés volt ahhoz, hogy a 20. század elejére Magyarország operett nagyhatalommá váljon, s ebben nem kis szerep jutott Szerdahelyi Kálmánnak, aki Bécsben a francia társulat pesti vendégszereplésről tárgyalt.

Hogy az operett műfajának milyen előítéletekkel kellett megküzdenie, arra a legjobb példa Jókai Mór értetlen és szűklátókörű levele a Vasárnapi Ujságban. Belátható, hogy az idegen nyelvű színjátszás neuralgikus pontja volt a magyar kulturális önérzetnek, s ez mondatta Jókaival, hogy reméli, ez lesz az „utolsó franczia invasio” a „nemzeti czélokra” emelt pesti színházban, de félreértette a műfajt is, amikor azt írta, hogy „az opera bouffe Parisban csak a grisettek és debardeurök számára áll fenn. Ezt a mulatságot mutatni be a szemérmes magyar közönségnek, valóságos terrorizálása a sympathiáknak.” Keringő helyett a Rákóczi-indulót kérte számon Offenbachon.

Az előadásokat követő tudósításokból azonban kiderül, hogy a francia társulat mekkora sikert aratott Pesten. „A szinház fuladásig megtelt... nagy kíváncsiság... sok taps és éljenzés… nem lenne hálátlan dolog színpadunkon állandóan meghonosítani [a Fortunio dala c. darabot], kivált ha színészeink hozzá még azon ritka könnyüséget és szabatosságot is elsajátítanák, mely e franczia társulatnak egyik erős oldalát képezi… A franczia színészek öszszevágó, szabatos játéka bámulásunkat ébresztette fel…”, stb. 


  Az album Szerdahelyinek dedikált Offenbach fotója, és az, amelyik a zeneszerzőt az 1861-es pesti látogatása idején, magyar viseletben mutatja (OSzMI Fotótár)

Az albumban nem szerepelt a legnagyobb sikert arató Desiré (Amable Courtecuisse) képe, aki „ügyes komikumával sokszor jóízű nevetésre fakasztotta a közönséget; valódi franczia elevenséggel játszott”, „legtöbbet röhögtetett”, de megtalálható néhány azok közül a francia művészek közül, akik 1861-ben Pesten felléptek, s akikről a korabeli kritika is megemlékezik. „Tautin k. a. különösen kitűnt a chanson meleg előadásával, Héléne k. a. is igen jól énekelte első dalát, mely eredeti és bájos szerzemény.” Marie Cico az Orfeusz az alvilágban című operettben lépett fel. 
  

9. oldal: Marie Cico, Achille-Félix Montaubry, Rafaela Montero
18. oldal: Lise Tautin, Forestier, Charles Desmonts, Mlle Hélène

Az egyik kép - ajánlása miatt - biztosan a pesti fellépés alkalmával került Szerdahelyihez. Charles Desmonts július 16-án írta sorait a versóra. Ő játszotta az első este (július 12.) sok kritikust megbotránkozató második darabjának egyik kofáját, de az utolsó nap (július 18.) Le pont des soupirs előadásán is szerepelt.


Charles Desmonts ajánlása Szerdahelyinek

Már ekkor elkezdődik az összehasonlítgatás a korábban Pesten bemutatott darabok kapcsán: „a mi színészeink is tudnak valamit, s hogy különösen Szerdahelyi igen ügyes színész.” „A mi Ducroquet Flóriánunk – Szerdahelyi – a szeretetreméltóságban bátran versenyezhet [Marchand-nal].” A vendégjáték később is viszonyítási pont marad, egyre kedvezőbb színben tűntetve fel a magyarokat: „a mai előadást sikerültebbnek mondjuk, mint azt, mit ugyan e darabban Offenbach társulatától láttunk. Szerdahelyi „Fortunio mestert" s Markovics Ilka egy férfiszerepet jól adták. Legtöbb tapsban részesült Bognár Vilma.”

A magyar operett-játszás első kiválóságainak képe, Huber Idáé, Markovits Ilkáé, Bognár Vilmáé (sajnos már hiányzik) megtalálható volt az albumban. A három liliputi művész, Jean Piccolo, Jean Petit és Kiss Józsi - többek közt - Offenbach Orpheus az alvilágban című operettjében léptek fel 1863 júliusában, ekkor került a Szerdahelyinek szóló ajánlás a kártya versójára. Szerepeltetésük talán a műfaj iránti kezdeti bizalmatlanságra utalhat, „ilyen attrakciókkal próbálták ébren tartani a közönség érdeklődését” (Bozó Péter), bár az Offenbach-darabok előadási gyakorlatától nem teljesen idegenek az efféle „gegek”.

  
Huber Ida, Markovits Ilka és a három liliputi művész

Az album fotóinak sorrendje nem követi a gyűjtés kronológiáját, egy meglevő kollekció albumba rendezésének végeredményét tarthatjuk a kezünkben. Mérvadó szempont a nemzetek szerinti csoportosítás, de több olyan oldal is található, amelyet kizárólag a kor ünnepelt sztárjainak, mint Auguste Wilbrandt-Baudius, Marie Geistinger, Joseph Lewinsky vagy Zerline Gabillon szenteltek, s ezzel alig különbözik más, rajongói gyűjtménytől. A magyar művészek esetében már érezhető a műfaji csoportosítás és a személyes kötődés -, pl. a házastársak egymás mellé kerültek -, s ez segíthet az azonosításban. 


Mühldorfer Vilmos és Rotter Irma (1841-1913)

Gondy és Egey képén Mühldorfer Vilmos a koburgi színház díszletfestője és gépésze látható, aki a debreceni színház díszleteit és gépezetét készítette 1865-ben, amikor Szerdahelyi pályázott az igazgatói székre. A másik fotón Rotter Irma, aki "...tagadhatatlanul halad az ügyességben, de (kénytelenek vagyunk bevallani) a gráciák elfelejtettek rámosolyogni, midőn született. Ő sebesen forog, lábújjhegyével oly gyorsan mozog, hogy annak szinte hangja van, mint a trillának, nagyokat szökik, ugrik sat. de előadásában nincs kecs, kerekdedség, és szabatosság. Többek közt kezeit szabálytalanúl hordozza, s arcával mit sem fejez ki." A tetszetős beállítású, ritka felvétel mit sem árul el mindebből.


Szerdahelyi Kálmán sírja a Fiumei úti Nemzeti Sírkertben (Flickr) 

A rendező elv jól tetten érhető a 43. oldal képválogatásán is. A felvételek három műkedvelő arisztokratáról készültek. Az első képen Kendeffy Árpád látható, aki azt a bizottságot elnökölte, amely Szerdahelyi halála után a színész sírjára állítandó emlékszoborra gyűjtött adományokat. Ehhez képest, a Kerepesi úti temetőben "Lehmann [Mór a Nemzeti Színház díszletfestője] néhány máladozó kőből ütötte össze a Père-Lachaise mélabúját idéző sziklaemléket", olvashatjuk M. Császár Edit: Egy színészházaspár élete c. Szerdahelyi Kálmán-Prielle Kornélia életrajzban.


A 43. oldal képei: Kendeffy Árpád, Apraxin Júlia (hiányzik)
és gr. Károlyi István

Kendeffy fordította le Octave Feuillet Delila című darabját, melyet Szerdahelyi rendezésében 1869-ben adtak elő a Nemzeti Színházban. Szerdahelyi egyik fellépésén a közönségnek háttal állva adta elő jelenetét. A Színház című folyóirat 1979 decemberi számában Enyedi Sándor közöl egy levelet, amelyet Szerdahelyi 1870-es párizsi tanulmányútjáról írt Kendeffynek, s benne a Delila előadásáról számol be, amely "némileg őt is érdekelheti".  A Kendeffynek írt levélből kiderül, hogy az ötletet a párizsi Delila előadása adta. A "természetes játékstílus", amelynek Szerdahelyi úttörője volt, francia élményekből táplálkozott.  

Szerdahelyi Kálmán nekrológjából tudható, hogy "a főranguak műkedvelői előadásainak tanára, rendezője, mestere volt". Az efféle jótékonysági színielőadásokon a főúri körök előszeretettel léptek fel „festői ábrákban” és rövid vígjáték szerepekben. 1864. március 22-én a Nemzeti Színház műkedvelő előadásán, Siraudin és Thiboust vígjátékában, a Női könnyekben, Kendeffy, és az alsó képeken látható gróf Károlyi István is fellépett. Gévay Béla felvétele megtalálható a Széchényi Könyvtár Kézirattárában is, de nem a francia divat követőjeként, hanem a darabban alakított pincér szerepében ábrázolja az arisztokratát. Ezt a verso ajánlása: „Jean pinczér” és a dátum is alátámasztja. A másik képen, egy évvel később, Vizvári Gyula A hajpor című darabjának Formoso fodrászát alakítja. Az album felvétele a kínai jelmezes Kendeffy Árpádról a Képzőművészeti Társulat 1868-as jelmezbálja után készülhetett. 

A hiányzó fénykép Apraxin Júliát mutatta, akinek színészi kísérleteit az arisztokrata körök kezdetben ellenségesen fogadták, és később külföldön sem sikerült hírnevet szereznie. Szerdahelyi második tanulmányútját támogatta.

 

Gróf Károlyi István (Gévay Béla fényképész) 

Az eladott vagy elajándékozott felvételek üres ablakai megzavarhatták az albumot valamikor rendező, és az ábrázoltakat már nem ismerő személyt, így néhány  kép nem a megfelelő helyre került. Mivel a német árus gyakran a keretekkel együtt, téves felirattal hirdette meg a fotókat, a jövőben nehézséget jelenthet a hibás nevek kiigazítása. Niczky Kálmán képe például Huber Károly fotójának helyére került, míg felesége, Szőllőssy Rózsa a „Paulayné” feliratot kapta. A soproni születésű Niczky földbirtokos volt, bár lefordított egy angol vígjátékot, neve inkább felesége révén emlékezetes, akit Rohn Alajos litográfiája segítségével tudunk azonosítani.
   

A Szőllősy-nővérek, Rózsa és Piroska, Rohn Alajos litográfiája, a Hölgyfutár 1861-es műmelléklete és Niczky Kálmánné, Szőllősy Rózsa (1841-1875) Kozics Ede fotóján

Egy magyaros ruhás, fejkendős idős hölgy képe alatt tévesen a „Follinus Hermin-Aurél” aláírás szerepelt. A két gyermek, Follinusz Hermin és Aurél fotója, szüleik (ma már hiányzó) és Káldy Gyula (még meglévő) képével nem véletlenül került egy oldalra, Szerdahelyit kolozsvári vendégszerepléseire és a Follinusz-házaspárral való barátságára emlékeztetve. 


Follinusz Hermin (1855-1881) és Aurél (1854-1922)

Mivel a feltűntetett nevek között az 1814-es születésű Lendvay-Latkóczkyné Hivatal Anikó számított a legidősebbnek, logikus volt azt feltételezni, hogy az ő képe került tévedésből rossz helyre. Csakhogy Barabás Miklós 1862 és 1864 között foglalkozott fényképezéssel, és saját litográfiájával, valamint egy korai Simonyi fotóval való összevetés nem tesz valószínűvé ilyen mértékű öregedést ennyi idő alatt, arról nem is szólva, hogy Hivatal Anikó ezt követően még közel harminc évig élt. Mivel az album képeinek semmilyen családi vonatkozása nincs, családtagot nem feltételezhetünk az ábrázolt személyben, a feltűntetett nevek között nem találtunk korban megfelelőt, és a néhány, hasonló korú, híresebb magyar színésznő arcvonásai sem illenek rá. Marad a talány, hogy a szokatlan formájú kép kit is ábrázolhat.
  

Lendvay-Latkóczyné, Hivatal Anikó (1814-1891) Barabás Miklós kőrajzán 
a Hölgyfutár 1856-os arcképes mellékletében, 
Simonyi Antal fényképén és egy idős hölgy képe az albumban, szintén Barabástól  
  
Hiányzik az albumból a Nemzeti Színházban 1862-ben vendégszereplő belga szoprán, Désirée Artôt (1835-1907) képe. Róla Mayer György fényképésztől ismert egy felvétel, lehetséges, hogy ide is az került. Sajnos, a következő magyar hírességek képe sincs már meg: Apraxin Júlia, Benza Ida, Bulyovszky Lilla, Egressy Gábor, Hegedüsné Bodenburg Lina, Kövérné Komlóssy Ida, Bognár Vilma, Pauli Richárd, ifj. Lendvay Márton és felesége, Fáncsy Ilka, Szigligeti Anna és Jolán, Paulay Ede és felesége, Gvozdanovits Julia, Huber Károly, Follinusz János és felesége, Lukácsy Antónia. A meglevő, olyan neves művészeket ábrázoló képek mellett, mint Feleky Miklósé és felesége, Munkácsy Flóráé, Pauliné Markovits Ilkáé vagy Káldy Gyuláé, vessünk egy pillantást néhány, ma már kevésbé ismert személy portréjára.

Komáromy Alajos (1825-1904) és lánya, Mariska látható az első képen, amelyet azért is érdemes kiemelni, mert az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet Fotótárában is megtalálható, de Kerényi Ferenc könyvében Szigeti Józseffel és lányával, Jolánnal azonosították az ábrázoltakat. Komáromy a kecskeméti Katona József Kör Évkönyvében vall részletesebben első Bánk bán alakításáról és életéről (1896).

Sántha Antal (1836-1908) mellékszerepekben jeleskedett, 1888-ban a Nemzeti Színháznál töltött 25. évének ünneplésekor a Vasárnapi Ujság hosszú méltatást közölt róla két fényképpel. "A shakesperei sírásók, bamba szolgák, moliérei tudósok és famulusok, a népszínművek öreg csikósai, huszárjai, mafla legényei, az urasági kocsisok, inasok stb. szerepköre volt az a szakma, melynek vaskos komikumában Sántha mindig számot tevő művészi erőnek bizonyult," írják.

 
 

Komáromy Alajos és lánya, Mariska, mellette Sántha Antal


Böhm Gusztáv és fia, valamint Ormay Ferenc

Méltatlanul elfeledett alakja a magyar zenei életnek Böhm Gusztáv (1823-1878), aki Bécsben tanult hegedülni, majd a Nemzeti Színház operarendezője és karnagya lett. A kor gyakorlatának megfelelően - bár magyartalan és rossz prozódiájú szövegeit a sajtóban sokszor támadták -, librettó-fordítással is foglalkozott, sok dalmű vált ismertté az ő tolmácsolásában. Karrierjének csúcsát jelentette, hogy meghívták a milánói Scalába Wagner Rienzijét, Triesztbe pedig a Lohengrint rendezni. A Magyar Polgárban megjelent anekdota szerint Szerdahelyi egy vidéki fellépésük alkalmával állítólag elhitette a helybeliekkel, hogy Böhm medvetáncoltató.

Ormay Ferenc (1835-1876) bariton operaénekes, műfordító, prózai színész és szövegkönyvíró volt. Megfordult Kolozsvár és Pest színpadjain, 1862-től végleg a Nemzeti Színház tagja lett. Lefordította Verdi Aidáját, Wagner Lohengrinjét, Gounod Faustját és Rómeó és Júliáját. Erkel Ferenc Brankovics György című operájának szövegkönyvét Odry Lehellel együtt írta. 

Végül álljon itt Rabatinszky Mária képe, aki Szerdahelyivel is fellépett néhányszor, és akit a kor egyik legtehetségesebb koloratúrszoprán énekesének tartottak. 1865-ben a bécsi Operához szerződött, itthon 1866-ban énekelte utoljára Gildát a Rigolettóból. Művészi pályafutása 1873-ban ért véget házasságával. "Zakhariás, berlini bankár vette nőül. Férje elhalálozván, jelenleg Párisban él, hol festőművészettel foglalkozik", áll a Magyarország vármegyéi és városai c. enciklopédiában, 1896-ban.


Rabatinszky Mária (1842-?)

Az album sorsáról is érdemes röviden megemlékezni. A képeket feltehetően Szerdahelyi Kálmán rendezte sorba, de a ceruzás aláírások nem tőle származhatnak, hiszen jól ismerte az ábrázolt személyeket, azt a néhányat is, akiknek a képe alól hiányzik a név. Szerdahelyi Kálmán két alkalommal vette feleségül Prielle Kornéliát (1826-1916), második házasságuk egészen Szerdahelyi idő előtti haláláig, 1872-ig tartott. Prielle, aki ünnepelt színésznő, a Nemzeti Színház örökös tagja volt, harmincnégy évvel élte túl férjét. Élete végén kapcsolatba került az akkor húszas éveiben járó Rozsnyay Kálmánnal (1871-1948), akivel 1894 óta levelezett, és 1905-ben, 79 évesen feleségül ment hozza. Csak két hónappal élte túl az esküvőt, s halálát követően a hagyaték - a fényképalbummal együtt - Rozsnyay Kálmánra szállt.
   

Rozsnyay Kálmán 26 évesen és Prielle Kornélia 70 felett
(A Sárréti Múzeum és az OSzMI fotója.)

Kálmán a Rozsnyay nevet anyja, Katalin után vette fel, aki a híres aradi gyógyszerész, vegyész, fényképész és sakkszakíró Rozsnyay Mátyás, az íztelen kinin feltalálójának húga volt. Az apjától származó van der Hoschke nevet művészi álnévként használta, de alteregója volt a Dickens-hős, Sydney Carton is, akinek szerepét egyszer eljátszotta. Már a sok, idegenül hangzó név gyanússá tehette az amúgy is fontoskodó, hírességek kegyeit kereső fiatalembert.

Rozsnyayról Konrádyné Gálos Magda Rozsnyay Kálmán – a színjátszás peremén című cikkében ír a Színháztudományi Szemle 24. számában (1987). „Rozsnyay Kálmán vágyálma, hogy híres színész váljék belőle, sohasem teljesült. Törekvéseit mégis érdemes figyelemmel kísérni... viharos életének sürgés-forgása, írásai sok színháztörténeti és irodalmi tényre derítenek fényt – sok emléket gyűjtött és őrzött meg.” Kosztolányi az Esti Kornélban róla mintázta a műgyűjtő Beleznay alakját. Csakhogy a gyűjtés gyakran eltulajdonítást, lopást jelentett, és Prielle Kornéliával kötött házasságát is sokan „hagyatékvadászatnak” tekintették. A lapok a "perverz" és az "abnormális" jelzőktől sem riadtak vissza (Csáth Géza Bácsország, Márkus László A Hét), annyira zokon vették, hogy a "Nagymamát" (ez Prielle sikeres szerepalakítása volt Csiky Gergely darabjában) szerelembe ejtette.


Prielle Kornélia a Margitszigeten Rozsnyay kíséretében (OSzK SzT)

Az elvakult rajongás és a hírnévre vágyó középszer tárgyiasul az MTA Kézirattárában őrzött Emlékkönyvében is, amelybe a kor hírességei tucatjával jegyezték be soraikat, gyakran anélkül, hogy fogalmuk lett volna Rozsnyay kilétéről. Mikor zavaros ügyei miatt összecsaptak feje felett a hullámok, Londonba menekült. Kint is a hírességek sarkában sündörgött, nagy művészek - mint jó ismerősök, barátok - nevei keringtek vele kapcsolatban: Oscar Wilde, Walter Crane, Sarah Bernhardt, Auguste Rodin. Legtöbbjükkel valószínűleg csak futólag találkozott. A kor divatos anekdotázó stílusában adta közre átélt, vagy másoktól átvett történeteit. Később újra megnősült, rajongásának új tárgyát Ady Endrében találta meg, akinek személyes tárgyaiból komoly kollekciót gyűjtött össze.

Érdekes, hogy Rozsnyay Kálmán igazi érdeme alig ismert. Annyit tudni lehet, hogy Munkácsy Mihály tanácsára fiatalon beiratkozott az országos mintarajziskolába, de színvaksága és a színpad iránti szenvedélye miatt pályát váltott. Ex librisei, amelyekből több tucat található az Iparművészeti Múzeum gyűjteményében, a szecesszió jegyében alkotó, igen ügyes kezű grafikusnak mutatják, s mint írják egy helyen: "nevéhez fűződik az ex libris magyarországi elterjesztése és népszerűsítése."

 

Rozsnyay Kálmán ex librisei

Szerdahelyi Kálmán fényképalbuma nem sokáig maradt a birtokában. Két évvel Prielle Kornélia halála után elajándékozta Gál Gyulának. Erről tanúskodik a beírás: „Gál Gyulának: az én nagy és csodált földimnek, a Nagyasszony hagyatékából. – Emlékül a mai szép délutánra: szeretettel, Rozsnyay. V. H. Kálmán 1908. III. 26.”
 
  
Rozsnyay Kálmán ajánlása az albumban

Gál Gyula is Aradon született, mint Rozsnyay. Vándorszínészként kezdte, majd a Színművészeti Akadémián diplomázott. 1901-ben lett a Nemzeti Színház tagja, 1923-tól örökös tagja, tanított az Akadémián. „Széles skálájú jellemszínész, a lelkiismeretes színpadi részletrajz mestere volt. Fiatalon öregemberszerepekben jeleskedett. Jelentős némafilmszerepeket is játszott.”


Gál Gyula (1866-1945)




 Kiegészítés


Mégsem kizárható, hogy a képek alá írt ceruzás azonosítás Szerdahelyitől származik. A már említett két angliai képet, hogy az albumba illeszthetők legyenek, Licskó-verzójú vizitkártyákra erősítették. A felső, vékony fotóréteget enyvvel ragasztották a kartonhoz, s ezt eltávolítva, előtűnt két, azonos, Szerdahelyit ábrázoló vizitkártya, amellyel egyezőt az OSzMI-ben 1868-ra datálnak. Az angol felvételek hátoldalán a következő ceruzás írás olvasható: "azon ház, melyben Shakspere született - Szerdahelyi" és "Szoba, amelyben Shakspere született - Szerdahelyi". A kézírás egyes elemei hasonlóságot mutatnak az album képei alá írottakkal.


Shakespeare szülőházának képei Szerdahelyit ábrázoló kártyákra ragasztva




 Kiegészítés 2


A szövegben említett belga énekesnő, Désirée Artôt (1835-1907) Mayer György által készített fényképe valószínűleg nem az egyetlen, hiszen a párizsi opera neves szorpránja 1862 februárjában a pesti Német Színházban, majd május-júniusban a Nemzeti Színházban lépett fel több alkalommal. Rossini Sevillai borbélyának Rosináját, Bellini Alvajárójából Aminát, a Normából Adalgisát, valamint Verdi „Tévedtnőjének" (Traviata) főszerepét adta elő. Júniusban Erkel Hunyadi Lászlójában Gara Mária szerepét énekelte. Ebben „ ...még föltétlen bámulóit is meglepte, nem azért, mert idegen létére magyarul énekelt, még pedig oly tiszta kiejtéssel, hogy minden szavát meg lehetett érteni, - hanem remek éneke s játéka által, mely még azokat is elragadá, kik különben Artót vendégszereplésének nem barátai." (VU

  
Désirée Artôt egy berlini litográfián és Mayer György fotóján, 1862 májusában

A fényképen az énekesnő ruhája egyezik a berlini Victoria-Theater művészeit bemutató, Eduard Bloch kiadásában megjelent litográfia-sorozat 35. lapján ábrázolt jelmezzel, amelyet Artôt - a felirat szerint - a Sevillai borbély Rosina szerepében viselt. "Lelkes tapssal fogadtatott, egy pompás viráigbokrétát kapott, többször kihivatott", írja a Sürgöny.































Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése